IV

Beckett az elhúzott függönyű ablakban állt, és Decorah történetén gondolkodott. Elképzelhető volt, hogy a férfi hazudott, de nem sok esélyt látott rá. Tudott az emberekben olvasni, és ritkán találkozott olyan halandóval, aki át tudta ejteni. És aztán ott voltak a fájdalomcsillapítók, meg a ki tudja mi más, ami ellen Decorah küzdött, hogy éber maradjon. Ez addig nem volt feltűnő, amíg szenvtelen stílusban tagadott mindent, de nyilvánvalóvá vált, amint az emlékeit próbálta meg összeszedni.

Rövid, mégis logikus történetet mesélt el. Beckett úgy gondolta, hogy a félrevezetésre tett kísérleteket könnyedén felismerte volna, mégsem lenne bölcs dolog, ha nem ellenőrizné a történet gyenge pontjait.

– Szóval nem láttad igazán jól a férfit, aki megsebesített – jegyezte meg, és az ablaküvegen az ágy tükörképét nézte.

– Semmi említésre méltót nem láttam. Ahogy mondtam: amikor meghallottam az első lövéseket, hátrafordultam, és észrevettem egy velem nagyjából egyforma magas, vékony, fekete ruhás férfit. Ezután túlságosan elfoglalt, hogy átrepüljek a falon.

– De aztán elfutott melletted; akkor sem láttál semmit?

– Eltörött a gerincem, amikor ráestem arra a kurva levélládára. Az jobban lekötött, tudod?

Beckett elfordította a fejét.

– Semmi sem ugrik be? Még a cipői sem? Még ahogy a földön haldokoltál is, láthattad a cipőit, ahogy elfutott melletted.

– Igen, lehet… – szünet, ahogy Decorah próbálta kisilabizálni ködös emlékeit. – Tudod, mintha öltönyhöz való cipőt viselt volna. Patentos bőr?

– Tényleg? Hmm. Vagyis a fekete ruházat öltöny lehetett, és nem félkatonai terepruha. – Decorah tükörképe bólintott. – De mindenki, aki a robbanás előtt kijövő csoporthoz tartozott, katonai ruhát viselt.

– A nap pont rájuk sütött, ahogy elhaladtak mellettem, úgyhogy eléggé biztos voltam benne.

– De azt nem tudod, hogy akit vittek, életben volt-e még?

– Ennyit tudtam megnézni, mielőtt elájultam a fájdalomtól. Az út mentén szaladtak el mellettem; csak annyit láttam, hogy cipeltek valakit. Először azt hittem, Klein lehet az, de a nap már felkelt.

Beckett bólintott. Biztos volt benne, hogy vadászok támadtak Augustus Kleinre. Abból, amit a birtokon tapasztalt, és amit Decorah mesélt neki, nem úgy tűnt, hogy klánok közti viszály volt a dolog mögött, vagy bármi más természetfeletti. És ez volt a lényeg: az egész vállalkozás – leszámítva a fekete ruhás fickót, aki egy felnőtt embert áthajított egy három méter magas kőfalon – túlontúl közönséges volt. Még a vámpírok is viseltek fegyvereket, bár gyakran csak tartalékként, a saját fajtájuk ellen legalábbis. És a hajnali rajtaütés pontosan olyasvalaminek tűnt, amit halandók hajtanának végre egy halhatatlan ellenfél ellen.

Csupán egyvalami zavarta: a feketébe öltözött férfi, a patentos bőrcipőt viselő, aki a csoport előtt távozott… A természetfeletti erejű férfi, aki fényes nappal is ébren volt.

Kritiasz és Hálid tévedett a Gangrelekkel kapcsolatban, de talán nem lőttek mégsem teljesen mellé.

– Ez mind nagyon sokat segített, William – mondta Beckett.

– És feltételezem, hogy most én következem.

Elfordult az ablaktól, és az ágyhoz lépett Decorah bizalmatlan és Pete helytelenítő pillantásától kísérve. Persze itt jött volna az átverés. Decorah azt hitte, Beckett vagy ott hagyja, vagy megöli, míg Pete az utóbbi sorssal számolt a saját esetében. Williamre összpontosított, a szemével szinte beitta a látványt.

– Ahogy korábban mondtam, innod kell a véremből, hogy meggyógyulj. Miután megittad, koncentrálj a sebeid gyógyulására! Gondolj arra, hogy egészséges leszel! Semmi másra ne gondolj! Melegséget érzel majd, egy lángoló érzést ott, ahol megsérültél. Amíg nem túl régi a sérülés, és nem túl súlyos, elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy újra talpra állj.

– Nem tudom, mi lehetne súlyosabb a törött gerincnél – recsegte Decorah.

– Minden viszonylagos.

Beckett előretartotta a bal kezét, és felfelé fordította a csuklóját. Kieresztette a mutatóujja karmát, és beleszúrt a csuklójába, majd egy három centi hosszú vágást ejtett rajta. A sebből sűrű, sötét vér buggyant ki. Beckett megfordította a csuklóját, és engedte, hogy a bíborszínű folyadék Decorah poharába gyűljön. Akaraterejével átűzte a vért a tagjain. A lassú csöpögésből patakzás lett, végül a vámpír felébresztett szívének ritmusában bugyogott a műanyag edénybe a vér.

Ekkor cselekedett Pete.

A ghoul elégethette a benne lévő vámpírvért, mert természetfeletti sebességgel indult az ajtó felé. Beckett számított arra, hogy Pete megpróbál valamit, vagy egy támadást, vagy a szökést. Logikus volt; előtte zajlott a látszólagos ellenség összeesküvése – egy öreg Gangrel, aki üzletet köt egy másik szolgájával. Pete számításai szerint az üzlet befejezése után neki is vége lett volna, és ez az idő gyorsan tűnt közeledni.

Ez a gondolat korábban meg is fordult Beckett fejében, de elvetette. Pete-re élve volt szüksége.

Decorah azt hihette, hogy a ghoul felé lendül, de az kisüvített az ajtón, és eltűnt a folyosón. Beckett kierőltetett még egy adag vért, majd akaraterejével bezárta a sebet. A dús nedű elapadt. Decorah meglepetten nézett ki az ajtón Pete után; majd bizalmatlanul méregette a poharat, és Beckettet, aki a kesztyűjét húzta vissza éppen.

– A tiéd a döntés, William – mondta Beckett, s ezzel el is tűnt.

* * *

Beckettnek nem állt szándékában, hogy elkapja Pete-et, azonban a látszatra ügyelnie kellett, az esetleges ólálkodó Nosferatuk és biztonsági kamerák miatt. Azt akarta, Kritiasz és Hálid, meg az embereik, tudják, mit látott Decorah. Ez volt a legjobb módszer, ahogy megcáfolhatta az elméletüket a Gangrelekkel kapcsolatban. Ha csak úgy elengedi Pete-et, akkor nem hinnék el egy szavát sem, ezért kellett megrendeznie ezt az üldözési jelenetet.

Vére egy részének elvesztésétől legyengült egy kissé, így volt kifogása, miért nem kergette a ghoult teljes erőből. De azért gyorsan mozgott, természetfeletti hallásával észlelte a lépcsőház becsapódó ajtajának a hangját és Pete szapora lépteit, ahogyan leereszkedett. A harmadik emeleti lépcsőfordulóban járt, amikor hallottá, hogy kivágódik a földszinti ajtó. Ahogy leért, feltépte az ajtót, és (kicsit színpadiasan) elnézett mindkét irányba – de nem látott semmit. Hallotta a távolodó lépteket, úgy tűnt, az alkalmazottak parkolója felé tartanak. A csarnokban állt, és látványosan beleszimatolt a levegőbe, mielőtt elindult a főbejárat felé, amely történetesen az ellenkező irányban volt.

Egy perc múlva Beckett már kinn kereste Pete-et, és közben a hitelesség végett elejtett egy-két káromkodást. Amikor úgy érezte, elég műsort csinált, észak felé kocogott a sötétben, vissza Augustus Klein birtoka felé.

* * *

Megállt a birtok főbejáratánál, figyelmen kívül hagyva a kovácsoltvas kapun keresztbe lógó sárga rendőrségi szalagot. Ott, az út mentén félretolt hóban észrevett egy kis kőszerkezetet. Úgy nézett ki, mint egy kis kemence, de Beckett látta, hogy egy levélláda volt benne. A havat letaposták a levélláda és a fal között. A dolgok kinézetéből úgy tűnt, valóban ide eshetett Decorah, és eltörhette a gerincét a ládán. Ha utána arrébb gurult… Igen, nézhetett pont az utca felé. Bárki láthatta, aki elhaladt mellette – ezért élhette túl, hiszen a tűzoltók és mentősök észrevehették, amikor bementek a kapun. De a vadászok, akik piszkosul menekültek a helyszínről, feltehetőleg észre sem vették, vagy ha igen, akkor is halottnak hitték.

Vagyis ha Decorah látta, hogy elfutnak mellette, merről jöhettek, és merre tarthattak? Ő azt állította, hogy azután elájult, vagyis azt sem észlelte volna, ha ezután megállnak, és ropnak egyet. Beckett feltételezte, hogy elmenekültek a helyszínről. A Gangrel a birtok mellett haladó úton sétált, és nyomokat keresett a hóban. Ez egyszerűbb lett volna farkasalakban, de elég átváltozáson ment már keresztül ezen az éjjelen.

Ötvenméternyire megtalálta: egy darabon a havat több áthaladó láb taposta le. Még fakó vörös foltokat is látott. A rendőrök vagy vakok voltak, vagy teljesen a káiniták zsebében lehettek, ha ilyesmi elkerülte a figyelmüket. Letérdelt, és felvett egy marék vörössel pettyezett havat. Hozzáérintette a nyelvét, és azonnal megerősítette, hogy vér volt; már egy napja fagyott, de egy vámpír ezt azonnal megérezte. Az íztől önkéntelenül megborzongott, de visszafojtotta az érzést. Tudta, hogy egyedül van, ezért nem nézett körbe, mielőtt átugrott a falon. A talpára érkezett, és elindult a házat a medencétől elválasztó keskeny földsávhoz.

Ott találta Augustus karjait, ahol hagyta őket. Hozzá hasonlóan a Brujahk sem tartották figyelemre érdemesnek a végtagokat. Az őket követő Nosferatu a távolból szemlélődhetett, máskülönben a kezeket is eldugta volna, akárcsak a fejet. Beckett felvette a jobb kart, és a göcsörtös végtagot az orra alá tartotta. Megszimatolta, és megérezte a vér eltéveszthetetlen, fémes szagát. Nyelvével megízlelte a körmök alatti vért. Húsdarabok és kosz is tartozott hozzá. Halandó hús és halandó vér. Ugyanaz a vér, amelyet kint megízlelt.

Úgytűnt, Augustus megsebesítette legalább az egyik vadászt, mielőtt elpusztították. Megölte vajon? Beckett nem hitte. Máskülönben a vadászok jobban jártak volna, ha hátrahagyják a halottjukat, emésszék el őt is a lángok. Vagyis hová vihetnek a halandók egy súlyosan megsebesült halandót?

Egy kórházba, természetesen.

Beckett feltételezte, túl kényelmes lenne az Alexai Fivérekben keresnie az áldozatot. Ha más nem, a káiniták biztosan átfésülték a helyet miután a hír elterjedt, és előállították a gyanúsítottakat. Azonban úgy ítélte, nem ez a legalkalmasabb idő arra, hogy visszamenjen és ellenőrizze. Biztos volt benne, hogy több Brujah pribék szaglászik a helyen, és megpróbálják elkapni William Decorah-t, ha a férfi megitta a vérét, és megpróbálta helyreállítani a gerincsérülését. Aztán Beckett ráébredt, hogy ha mégsem itta meg, akkor most a Brujahknak van egy vérmintájuk az ő véréből. A káiniták között is kevesen ismerték a vérmágia titkait, és a Brujahk elvileg nem gyakoroltak ilyesmit – de a Gangrelek sem, Beckett mégis megtanult ezt-azt az évszázadok alatt. A veszély mindig fennállt. Egyenesen a fickó szájába kellett volna öntenie a vért – vagy nem is kellett volna adnia neki belőle. Harag öltött formát benne, dühös lett önmagára. Micsoda amatőr hiba! Olyannyira elfoglalta a rejtély darabkáinak összeillesztése, hogy támadási felületet hagyott magán. Néhány perces belső tusakodás után sikerült megzaboláznia a Bestiát. Remélte, hogy Decorah tényleg az volt, aminek tűnt, és megitta a vérét. Ő azonban már nem tehetett semmit az ügyben.

Ahogy a vérmágiára gondolt, új ötlet villant át az agyán, ami segített úrrá lenni a dühén. Ő is tanult egy-két taumaturgikus rítust; talán az egyik kapóra jön majd most. Nem lesz egyszerű, ha figyelembe vesszük, mennyire kevés anyaggal kell dolgoznia. Hacsak össze nem szed eleget a szükséges alapanyagból…

* * *

Két óra múlva Beckett annyira készen állt, amennyire a körülmények engedték. A nap pár óra múlva felkel, és érezte, ahogy a fáradtság a tudata peremén ólálkodik. A vampirikus diszciplínák ennyire gyakori alkalmazása egyetlen éjszaka alatt igencsak kifárasztotta. Azt azonban tudta: a rituálét nem halogathatja. Így is túl sok idő telt el. A következő naplemente után talán már nem is tudja kivonni a szükséges esszenciát.

A romos öreg malomban, amelyet rejtekéül választott, kiterítette maga elé Augustus karjait, amennyire tudta a földtől megtisztítva, és egy ezüsttálban, melyet mindig báránybőr kabátjában hordott, egy halom véres hó volt. A vérnyomot egészen a parkolóig követte – ahonnan a keréknyomok a közeli úthoz vezettek –, és felszedegetett minden csepp vért, amit csak tudott. Mivel a teste hideg volt, mint egy hulláé, nem kellett attól tartania, hogy megolvasztja a havat, elveszítve ezzel az értékes vér egy részét. Így is elég kevés volt ahhoz, hogy a mágia biztosan működjön rajta. Szerencsére csak egy egyszerű rítust kellett alkalmaznia. Eléggé megerőltette már magát, egy bonyolultabb vérmágia igazán kiütné. Elkezdte a varázslást, ajkairól suttogás tört fel, ahogy összpontosított. Letörte Augustus jobb mutatóujját, majd a karokat egymás mellé tette, tenyérrel felfelé. Aztán beléjük helyezte a tányért, és a mutatóujjat keresztbe fektette a véres havon. Majd a karmaival megvágta mindkét tenyerét, és lefelé fordította őket, Augustus halott karjainak a tükörképeként.

A hó füstöt lövellt fel, amikor a vére az edénybe csöpögött. Beckett folytatta elfojtott kántálását, és tekintetét a sistergő vérre szegezte. Az ujj dús vörös színt öltött, és azzal fenyegetett, hogy kibucskázik az edényből, ahogy a fortyogó folyadékban izgett-mozgott. A Gangrel összpontosított, és összezárta a sebeket a tenyerén, de nem akadályozta a mozgó ujjat. Annak ellenére, hogy az látszólag a kiugrással fenyegetett, az edényben maradt. Beckett mozdulatlan maradt a száját leszámítva, amely egyre gyorsabban járt, mintha a beszéd sebessége egyenes arányosságban állt volna az ezüstkehelybe irányított hővel. Úgy egy perc múlva a vér elforrt, és üresen hagyta az edényt, az ujj pedig sötétvörös lett, már-már barna. Beckett magára erőltetett egy mély sóhajt, és leengedte a kezét, majd felemelte Augustus ujját. A tenyerébe fektette, és szemmagasságba tartotta. Néhány másodpercig semmi sem történt. Aztán az ujjperc megmozdult, mintha valami bizarr féreg lett volna. Addig mocorgott, amíg elfordult egy kicsit Beckett tenyerében, nagyjából húsz fokot.

Az ujj délkelet felé mutatott. Chicago felé.

Beckett elmosolyodott. A vadászokból préda lett.

* * *

A következő estén Beckett délután négykor kelt – általában már azelőtt felébredt, hogy a nap utolsó sugara alábukott volna a horizonton, és télen korán alkonyodott a Közép-Nyugaton. Bár éber volt, a korai óra és az előző éjszaka megpróbáltatásai nem maradtak rá hatástalanok. Kábán járkált fel-alá választott menedékében, amíg teljesen be nem sötétedett, akkor előmerészkedett.

Beckett a nyakában lógó ujjat követte. Augustus ujját saját hajából font nyakláncra függesztette. A furcsa kompasz minden irányváltáskor megrázkódott, mert mindig a célpontja felé akart mutatni.

A nyugati horizont még mindig világos volt, amikor Beckett farkasformában délkelet felé indult. Az este meleg volt az évszakhoz képest, de Beckett vihart érzékelt néhány napnyira. Az árnyékokba lapult, ahogy átsurrant az egyre városiasabb környéken. Emberi formája kevésbé lett volna feltűnő, de farkasként sokkal gyorsabban haladt. Látott egy-két embert az úton, de rájuk sem hederített. A többségük úgysem hisz majd a szemének, vagy kóbor kutyának nézi.

Augustus ujja egyre jobban unszolta előre, arról tájékoztatva, hogy közelednek. Aztán Beckett hirtelen megtorpant, a szőre felállt, fogai kivillantak, ahogy elhatalmasodott rajta a veszélyérzet. Hihetetlen nyugtalanság vett rajta erőt. Valami veszély leselkedett rá, olyasvalami, ami még egy hozzá hasonló öreggel is végezhet. Ahogy fel-alá járkált, mintha egy láthatatlan fal állta volna útját, és mintha a környék is megérezte volna a fenyegetést. Az utcák kiürültek, még autók sem jártak, és a Gangrel éles fülei hallották, hogy a lakásokban szokatlanul hangosan szól a tévé és a rádió, de sehonnan sem szűrtek ki beszélgetésfoszlányokat. Elképzelte, ahogy a halandók körülötte lapítanak, csendben, mintha valami hatalmas ragadozó elől rejtőznének.

Beckett nyugtalanul döbbent rá, hogy legszívesebben ő is ezt tenné. Már nem akart oda menni, ahová az ujj mutatott. Csak egy biztos helyre vágyott, ahol elrejtőzhet a veszély elől.

Aztán mintha lekapcsoltak volna egy kapcsolót, az érzés eltűnt.

Beckett megrázta magát. Továbbra is nyugtalan volt, bár most már másért. Tudni akarta, vajon ki vagy mi okozhat ilyen félelmet. Nem volt gyáva, de figyelembe véve a fajtáját, a klánját és őt magát mostanában fenyegető veszélyeket, jó ötletnek tűnt az óvatosság. Akármi volt is, most már eltűnt, és az, hogy valakinek a hátsó kertjében sétálgat, nem sok válasszal kecsegtetett.

Átsuhant a hosszú tömbházak mellett, ahogy Augustus ujja egyre közelebb húzta. Biztosan érezte, hogy már célba ért, amikor megcsapta az orrát a füst szaga. Ahogy vágtából lelassított, elkerülte, hogy egyenesen belerohanjon a sarok mögül előrontó férfiba. Mindketten megálltak, néhány méterre egymástól, két fekete alak, a háztömböt kettészelő, szemétgyűjtésre és a garázsként használt sikátorban. Beckett elsüvített volna a férfi mellett, hogy annak legyen mit mesélnie a barátainak, de megérezte, hogy az nem halandó.

Haláltól bűzlött – régi haláltól, és a temető hidegétől. Puskapor és benzin, vér és láng szagát hozta magával.

Beckett a súlypontját hátsó lábaira helyezte, kidomborította a hátát, és égnek meresztette a szőrét. Hegyes, éles fogainak vakító fehérsége szinte világított a sötétben, vörösen izzó szeméhez hasonlóan. Mély, dörgő morgás hagyta el a torkát, mint egy erős motor robaja. Az Augustus ujjából készült amulett előrehúzta, és alsó állkapcsának verődve egyenesen a férfira mutatott.

Az idegen elsősorban meglepettnek tűnt. Feketét viselt, bár öltözéke kifinomultabb volt egy szőrös bundánál. Éjsötét hosszú kabát volt rajta, sötét haja összekócolódott a futástól. Beckett látta, hogy fekete patentos bőrcipőben futott.

– Nagy egy állat vagy mi, a kurva anyádat? Nem irigylem a sintért, akinek be kell majd fognia téged, barátom – mondta a férfi, ahogy elhúzódott az egyik oldalra. Beckett is helyzetet változtatott, megtartva köztük a távolságot. – Most nem akarlak megvakargatni, úgyhogy tűnj már el tőlem!

Beckett az utolsó négy szót úgy érezte meg, mintha egy fizikai csapás lett volna. Nem vette észre, ahogy a férfi szeme természetellenes, zöld fénnyel felizzott, annyira lekötötte, hogy eltűnjön onnan. A következő háztömb felénél járt, amikor visszanyerte az önuralmát. A férfi sötét alak volt, amelyet elnyeltek a sikátor árnyai, minden másodpercben egyre kisebbnek és távolabbinak tűnt. Beckett tudta, hogy az alak után kellene mennie, mert a kabátos fickó sok kérdésre adhat neki választ. De egyetlen lépést sem volt képes megtenni a sikátorban abban az irányban. A férfi… persze nem az volt, hanem valami halott dolog. De nem vámpír; Beckett farkasorra könnyen megérezte a szagot, amely hasonló volt, de mégis összetéveszthetetlenül különböző. Egy sétáló hulla. Egyike a nyugtalan holtaknak. Valamit beleerőltetett Beckett agyába, ráerőltette az akaratát. Vörös harag borította el a látását, düh a felett, hogy csak úgy rákényszerítette az akaratát, mint valami halandóra, és egyáltalán micsoda? Egy nevetséges élőholt-paródia.

Beckett frusztráltan, bosszúszomjasan felvonyított, de nem volt képes a testét akár csak egy lépéssel is előbbre kényszeríteni.

* * *

Haragja lecsillapodott, miután nekirohant egy teherautónak. Fülei, amelyek addig csak a saját dühödt acsarkodását hallották, most a tűzoltószirénák hangját is kivették. Érezte a tűz szagát is már, ahogy elég nyugodt lett, hogy megérezze. Valahol a közelben hatalmas tűz volt.

Amennyire tudta, lerázta magáról a találkozás megpróbáltatását, és behúzódott az árnyékba, hogy újra emberi alakot öltsön. Ahogy kisétált a sikátorból, észrevett egy idősebb hölgyet, aki telefonon csevegett, és közben a függöny mögül sandított kifelé. A szeme elkerekedett, amikor meglátta, mintha szemtanúja lett volna az átváltozásának. Eltűnt az ablakból, és egy pillanat múlva résnyire kinyitotta az ajtót.

– Uram, jobban teszi, ha eltűnik innen! – kiáltotta, miközben szeme idegesen ugrált ide-oda. – Az előbb láttam, ahogy egy farkas megtámadta azt a teherautót! Kihívom az állat-egészségügyieket – lehet, hogy veszett volt!

– A teherautó? – kérdezte Beckett mosolyogva.

– A farkas. Nem viccelek! – kiáltotta, és becsapta az ajtót. – Aztán ne hozzám kússzon segítségért, ha magát is megtámadja!

Beckett megrázta a fejét, és követte Augustus ujját. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor a tűzhöz vezette.

Tisztes távolságban maradt, miközben minden ösztöne azt sikította, hogy így is túl közel volt már. A benne lakozó Bestia menekült volna, olyan messze a tűztől, amennyire csak lehet. Az idegei már az éhes lángok merő látványától is civakodni kezdtek. A szégyen, hogy a hosszú kabátos ember legyőzte, táplálta az eltökéltségét. Hadd remegjen és vacogjon az állati oldala – ő ellenáll a lángok keltette félelemnek!

Tömeg gyűlt az égő épület elé, amely egy négyemeletes, lépcsőházas ház volt, tégla főfalakkal, de így is elég fa és egyéb éghető anyag volt benne. Megérkezett az első tűzoltóautó, a tűzoltók akcióba lendültek. Hamarosan befutott a második kocsi is, és lehúzódott a mentőautó mellé, a harmadik pedig nem sokkal utána a sikátor felől jött. Beckett átpillantott a tömeg ritkás szélén; úgy tűnt, voltak, akik kijutottak az épületből. A mentősök elkerítették az utca épület előtti részét, ahol a sebesülteket ápolták, néhány tűzoltó pedig felsietett a bejárati lépcsőn, és berontott az épületbe – bár az utóbbiak alig egy perc múlva ki is jöttek. A tűz túlságosan elterjedt ahhoz, hogy megpróbálkozhassanak a mentéssel, már csak annyit tehettek, hogy izolálják azt. Ha figyelembe vesszük a chicagói tüzeket – illetve azt az egy nagyot – érthető, hogy a tűzoltók jártasak voltak abban, hogy megakadályozzák, a tűz átterjedését a szomszédos házakra.

Az ujj még mindig mocorgott, és a tűz felé mutatott. Beckett letépte a nyakából, és zsebre vágta. Elég gyanús volt éjjel a napszemüvegében; ezt nem kellett még azzal is tetézni, hogy egy vörös mutatóujj ugrándozik a mellkasán.

Úgy tűnt, a halott férfi végzett ugyanazokkal a vadászokkal, akiknek segített az előző reggelen Augustus birtokán. Hacsak nem mégsem velük dolgozott; lehet, hogy ők is a zombit kergették. De akkor mit csinált egyáltalán Klein birtokán? Beckett kételkedett benne, hogy akár Augustus Klein is üzletelt volna egy ilyennel; kevesen tudták elviselni az efféle csúfondáros lényeket. Vagy csak nem volt tisztában vele, hogy hulla az illető. Elképzelhető; ha Beckett nem szagolta volna meg hiperérzékeny farkasorrával, talán összekeverte volna a szagát a káiniták szagával. De, még ha ezt feltételezzük is, akkor sem jutott Beckett közelebb ahhoz, hogy mit akarhatott a feketébe öltözött férfi. Mivel a vadászok nyoma zsákutcába vezetett, Beckett a zombi után indult volna. Tudta volna követni a szagot, de érezte még a visszatartó erőt, és tudta, ha közel érne, megtorpanna.

Ahogy a következő lépésen tanakodott, látta, ahogy a mentőautó szirénázva elhúz, és a helyét fél tucat rendőrautó foglalja el. Hátralépett az árnyékba, és elgondolkodott, mennyi esélye lehet arra, hogy megtalálja a halott férfit. Nem lehetett biztos benne, de úgy érezte, a késztetés, hogy távol maradjon tőle, nem tart örökké. Talán gyümölcsöző lehetne a nyomot addig követni, amíg lehet, hogy legalább tudja, hol bujkál. Aztán amikor visszanyeri az uralmat az akarata felett, meglepi a fickót egy látogatással.

Beckett éppen eltűnt volna az éjszakában, amikor észrevett valami vöröset a lábánál. Az ujj kieshetett a zsebéből. Nem sok értelme maradt már, hiszen akit követnie kellett volna, már halott volt, de nem szívesen hagyott volna az utcán heverő ujjakat. Ahogy lehajolt, hogy felvegye, Beckett látta, hogy az ujj megmozdul. A Gangrel szeme elkerekedett a sötét lencsék mögött. Még mindig működik; biztos kimászott a zsebéből. A vadász ezek szerint még életben van. De hol lehet?

Felkapta a fejét, és próbált arra nézni, amerre az ujj mutatott. Elmászott a tűztől, vagyis a vadász elhagyhatta a területet. Bár el volt foglalva, Beckett nem emlékezett, hogy bárki elsurrant volna, és abban is biztos volt, hogy észrevette volna, ha egy halandó el akar osonni. Vagyis…

A mentőautó.

Beckett elmosolyodott. Úgy tűnt, a zombi talán mégsem volt olyan alapos, mint azt feltehetőleg szerette volna.

* * *

Beckett a ház körül körözött, egyik fedezéktől a másikig, végig az árnyékok közt maradva. Bár már nem volt annyira erős a halott lény késztetése, még mindig gátolta; pillanatnyilag nem tudott közelebb menni. Biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, de végleg le tudja rázni magáról. A lényeg az volt, hogy most már tudta, hol bujkál a zombi.

Azt már tudta, hogy a mentőautó a Cook Country Kórházba ment, nem messze a tűztől. Amikor visszatért, hogy megtalálja a zombi nyomát, nem volt könnyű helyzetben, mert nem maradhatott sokáig az úton. A hatalmas, fekete farkas, aki negyven mérföld per órás sebességgel rohan a sztrádán, esetleg felkeltené valakinek a figyelmét. A nyom északra vezetett úgy két órán keresztül, majd egy kis településben végződött egy tó partján. A ház, ahova a lény végül bement, kiváló példája volt az olasz építészeti stílusnak. A nagy, kétemeletes háznak (három, ha a tágas padlást is beleszámoljuk) a frontja keskeny volt, egyik oldalán bejárati ajtóval, a fal többi részét pedig ablakok foglalták el. A ház a tó felé nyúlt, minden szintjén hatalmas, zárt, a tóra néző napozóval. Az épületet az úttól széles gyep választotta el, a birtok két oldalán fenyősorral. A ház mögötti föld a tóig lejtett, egy ösvénnyel a fagyott tó partján álló csónakházig. Elég kihaltnak tűnt a környék; Beckett elgondolkodott, vajon nem csak szezonálisan laknak-e itt. Ha a lény el akarta kerülni a feltűnést, ez nem is volt rossz választás.

Beckett a házat, és a közvetlen környezetét belevéste az emlékezetébe. Egy utolsó kört még tett, és már tudta, milyen oldalról lehet legjobban megközelíteni azt. Most, hogy a zombit megtalálta, átgondolta a következő lépést. Messzebb volt Chicagótól, de nem akart még nyugovóra térni; még éjfél sem lévén. Biztosra vette, hogy a vadász, akit követett, a kórházban van, de azért nem ártott ellenőrizni. A hold állásából érezte, hogy éjfél utánra visszaérhet a városba. Ez elég időt biztosítana neki a táplálkozásra, és még annak is utánajárhat, hogy kit hoztak be a tűzből. A látogatási időnek már vége volt, de a recepciónál minden információt a rendelkezésére tudnak bocsátani.

Visszafelé tett egy kis kitérőt, hogy kihasználjon egy pihenőnél félrehúzódó motorost. Amikor csak lehetett, életben hagyta azokat, akikből táplálkozott. A vámpír harapása eufóriát okozott, amitől a halandó prédák nem tudták pontosan meghatározni, mi is történt velük, és a nyálában elég vér volt, hogy bezárja a sebeket. Farkasként azonban sokkal vadabban táplálkozott, mint emberi formájában, és kevésbé érzett felelősséget a halandók iránt. A szerencsétlen motoros legalább gyorsan halt meg.

Beckett hajnali egy óra után nem sokkal érkezett meg a Cook Country Kórház intenzív osztályára, a táplálkozástól kipirult arccal, és úgy nézett ki, mint bármelyik ember. Az ambulancia tele volt, de nem volt az az őrültek háza, amire számított; úgy tűnt, aznap este a tűz lehetett a krízis, azt pedig már egy ideje megfékezték. Néhány füstszagú kis csoport álldogált ott, meg még egykét ember könnyebb sérülésekkel, akik a sorukra vártak.

Beckett odalépett a recepcióhoz, és megragadta az ott ülő fáradt recepciós lány figyelmét.

– Segíthetek? – kérdezte az, és a szemüvegére meredt.

Láthatóan furcsállta ugyan a napszemüveget, de úgy tűnt, nem akarja az időt húzni vele.

– Igen; ma este volt egy tűz a barátomék házában.

– Csak kevés sebesültünk van, uram – csettintett a nyelvével, és vállat vont. – Nem adhatok ki bizalmas információt, de ha megmondja a barátja nevét, megnézhetem, hogy behozták-e.

– Eli Warren. – Kamu név volt, de a célnak megfelelt.

– A barátja férfi? Akkor biztos; csak egy férfit hoztak be, és őt nem így hívják. – Vállat vont, és lustán intett. – Úgy hallottam, itt dolgozik a kórházban. Mármint nem a barátja, hanem a beteg.

Beckett felvonta a szemöldökét. Érdekes, ha ez a vadász orvos volt. Talán orvosi esetekként találkozott a vámpírok áldozataival. Hacsak nem egy nőt követett az amulettje. Már önmagában is érdekes. Rádöbbent, hogy a recepciós még mondott valamit, együtt érző arckifejezéssel.

– …ségbe esni. Elképzelhető, hogy a barátját egy másik létesítménybe szállították. Vagy lehet, hogy otthon sem volt, amikor a tűz elkezdődött, igaz?

Beckett megpróbált elmosolyodni.

– Igen, persze. A többiek, akiket behoztak, azért jól vannak?

– Nem adhatok ki semmi konkrét információt, ugye megérti. Azt hiszem azonban, hogy egyikük állapota sem válságos. – Érdeklődve nézett rá. – Az akcentusa. Angol, vagy micsoda?

– Belga – mondta, csak úgy.

A lány felvonta a szemöldökét.

– Hú; még sosem találkoztam belgai emberrel. Tényleg van ilyen ország?

– Kis ország, Franciaország mellett.

Beckett nem akart egy halandóval flörtölni, főleg nem egy olyannal, aki földrajzilag ennyire tájékozatlan. Megtudta, amit akart, úgyhogy megköszönte, és elköszönt. Kifelé rádöbbent, hogy az egyik várakozó a felületes érdeklődésnél jobban megnézi. A fekete kötött sapkát és kabátot viselő vékony ázsiai fickó elkapta a tekintetét, amikor megfordult. A Gangrel már majdnem betudta a dolgot az éjszakai napszemüveg-viseletnek, amikor megakadt a szeme az idegen testtartásán. A férfi előredőlt, enyhén hajlított térdekkel, a testsúlya a lábfejének az első részén, keze nyugodtan az oldala mellett. És igen, szeme a területet pásztázta, és egy pillanatra megállapodott Becketten.

Beckett lassított. Hálid, vagy Kritiasz embere, aki valahogy a nyomára bukkant? Vagy esetleg egy másik vámpírklán tagja. Inkább ghoul; túlságosan élénk volt a bőre, és, hát, szóval túlságosan élt ahhoz, hogy káinita lehessen. Aztán Beckett visszaemlékezett, hogy a férfi már a váróban volt, amikor megérkezett. Nem tudhatta, nem lehetett benne biztos, hogy Beckett feltűnik. Véletlen egybeesés, és egyszerű kíváncsiság? Abból, ahogy a kötött sapkás férfi követte a tekintetével, biztos volt benne, hogy többről van szó.

Megállt, és egy vízcsap fölé hajolt, hogy jobban rálásson a férfira. Nyelő mozgást utánzott a torkával, ahogy a víz átfutott az ajkai között, és látta, ahogy a férfi ráncolja a szemöldökét a látványtól. Furcsa; meglepte volna, hogy vizet iszik? Beckett felegyenesedett, megtörölte a száját a kesztyűje kézfejével, és újra a kijárat felé fordult. Akkor most lássuk, követi-e a férfi. Elcsalja egy eldugott helyre, és feltesz neki néhány kérdést.

Egy fiatal fekete férfi jött ki az előtte lévő betegszobából. Beckett elkerülte az ifjút, de kihasználta az alkalmat, hogy még egyszer hátraforduljon, és jól megnézze a kötött sapkást. Felé tartott, de megállt, amikor a fekete srác odalépett hozzá.

Beckett kilépett, elindult nagyjából az El állomás felé, és azon gondolkodott, mitévő legyen. Az amulett azt mutatta, hogy a vadász valahol a Cook Countryban van. Szívesebben követte volna egy lakásig vagy más állandó lakhelyig, és még mindig nem tudta, pontosan ki lehet a férfi (vagy nő?). Az első dologgal kapcsolatban volt egy jó tippje, hol lehet a vadász lakása, de azzal most nem ment sokra, mert az éppen egy füstölgő kráter volt. A másodikkal kapcsolatban pedig ugyan segített volna, ha ismeri a kilétét, de amíg Augustus ujja meg tudja találni, addig nincsen nagy baj. A vadászt most őrizték; és, még ha odajutna is az ágyához – és nem volt elájulva az ötlettől, hogy megint kórházi bújócskát játsszon –, előfordulhat, hogy a halandó még összefüggő beszédre sem képes, attól függően, milyen súlyosak a sérülései. Jobban jár, ha akkor folytatja a keresést, ha kiengedték innen. Az amulett bárhova elvezeti őt, ahova a célpont elmegy, egészen egy holdcikluson keresztül, így megteheti, hogy hátradől, és hagyja, hogy idővel elvezesse a vadász a barátaihoz.

A zombi bonyodalom volt, és idegesítő is egyben. Beckett nagyon kíváncsi lett volna, hogy mi volt a szerepe az eseményekben. Bár az adott pillanatban nem tudta elérni, legalább azt megtudta, hol lakik a lény. Majd akkor folytatja azon a szálon, ha már biztos benne, hogy teljesen lerázta a lény befolyását.

Beckett benézhetne Kritiaszhoz vagy Hálidhoz, de ezt a lehetőséget elvetette. Bizonyos volt benne, hogy előbbre járt a rejtély megoldásában, mint ők. A legjobb az lenne, ha az egész rejtélyt szépen egyben tálalná nekik – és Inyangának. Amíg nem tudta bizonyítani a paranoiás öregeknek, hogy a Gangrelek nem voltak árulók, minden kapcsolata velük feszült és legjobb esetben is nehézkes lenne. A konfliktus gondolata felajzotta a vérét, de ha választhatott, az óvatosságot választotta, nem a harcot.

A kötött sapkás férfi újabb rejtély volt. Talán semmi köze nem volt az egészhez, de Beckett nem az efféle feltételezésekkel élt meg ilyen szép kort. A férfit végül az Augustus ujjával követett vadász barátjaként könyvelte el. A halandó fegyelmezetten, mondhatni katonásan viselkedett, és nem csak futólag érdeklődött Beckett iránt. Nyomozza le? Hagyja magát lenyomozni? Bármelyik veszélyesnek ígérkezett. Egyelőre úgy tűnt, a kötött sapkás fickó nem gondolta, hogy feltűnt neki. Hadd csinálják, amit akarnak, és ő követi a sebesült vadász nyomát. Ha van köztük kapcsolat, elég hamar megtudja majd. Ha pedig a férfinek tényleg nem volt jelentősége, akkor annyival jobb.

Vagyis maradt az indián, William Decorah. Nem volt sem vadász, sem ghoul. Tudott a természetfelettiről, és a „Sápadt Farkasnak” tartozott hűséggel, akárki volt is az. Beckett megállt az emelt pályás vonathoz felvezető lépcső korlátja mellett. Igen, talán ideje volt kideríteni, kihez tartozott az az álnév.

* * *

Nagyjából egy órájába került, mire visszaért az Alexai Fivérek Kórházba. Megállt egy fagyott bokornál, és ledobta a pár kesztyűt, amit a szájában hozott. Az a pár kesztyű volt, amit William Decorah zsebéből vett el; azért vette ki a saját zsebéből, hogy ne változzon át a többi ruhadarabjával együtt, amikor alakot vált. Ez volt a legjobb nyoma, hogy ráérezzen Decorah szagára, de nem sokat segített volna, ha nem tudja megszagolni.

Jól megszimatolta; majd amikor az indián szaga beleivódott az emlékezetébe, Beckett körbejárta a kórházat. Perceken belül megvolt a nyom, és elkezdte követni nyugat felé. A szag nyugatra és délre vezetett; valamikor Decorah beszállt egy járműbe – stoppolt, vagy kapcsolatba lépett valakivel? Ennek nem sok jelentősége volt jelen pillanatban; Beckettet jobban zavarta, hogy elveszheti a szagot, bár farkasformában az orra negyvenszer olyan érzékeny volt, mint emberalakban – noha már amúgy is tízszer érzékenyebb volt bármelyik halandóénál. Decorah szaga valóban elhalványult ugyan, de az autónak különleges, zöld, földes illata volt, ami elütött a télközép szagától.

Beckett hamarosan egy fagyott folyón kelt át, és elhúzott egy golfpálya mellett, majd még egy mérföld addig, ami valaha egy farm volt. A földet azóta már rég felparcellázták, bár még nem változott át a terület teljesen kertvárossá. A jármű zöld szaga erősödött, és a levegőben volt valami… várakozás.

A farkas vágtája kúszássá változott, még mielőtt rádöbbenhetett volna, hogy egyáltalán megállt. Volt valami más is a levegőben… és nem ő volt a forrása. Érezte, hogy egy jelenlét öleli körbe, egy hatalmas, ősi valami, akkora kérdő szemekkel, mint maga a hold. Úgy érezte az erejét, mint valami fizikai nyomást. Tudta, hogy keres, őt keresi – és ahogy rádöbbent erre, megértette, hogy egy ideje már érzi ezt a jelenlétet, időnként tudatosan, időnként tudat alatt… amióta megérkezett Chicagóba.

Nem tudta, mi az, attól eltekintve, hogy hatalmas ereje volt. Ha egyszer megtalálja, akkor vége van.

Beckett az egyetlen dolgot tette, amit tehetett, ha erősebb ellenféllel találta magát szemben. Elmenekült.

* * *

Nyugat felé menekült, és csak annyi időre állt meg, amíg a föld alatt menedéket keresett a nap elől. Elhatalmasodott rajta a túlélési ösztön, és hajtotta, minél messzebb attól, ami érzett. A benne lakó Bestia harcolni akart, szétkarmolni azt, ami irányítani akarta. A Bestia ravasz volt, de nem volt egy nagy koponya. A logika óvatosságot, és hosszú távú gondolkodást követelt. Bármekkora elégtételnek tűnt is, Beckett tudta, öngyilkosság lenne szembeszállni egy ilyen hatalommal valami épkézláb terv nélkül.

Idaho környékén már kibontakozott előtte egy terv, és megváltoztatta az útirányát dél felé.

* * *

A Silver-tó és környéke egyike volt azoknak a területeknek, amelyeket Los Angeles bekebelezett. Régóta bohém hírnévnek örvendett, eklektikus életstílusú személyiségeket vonzott magához, többségben előadókat és képzőművészeket. Beckett továbbsétált, és megnézegette a jellegzetes kunyhókat meg a rönkházakat, a köztük itt-ott elszórt boltokkal. Nem sok gondolatot pazarolt az időjárásra, mely hideg volt a kaliforniai sivatagban, de az illinois-i télhez képest kifejezetten kellemesnek hatott.

Az agya még mindig azon a rejtélyen rágódott, amely elől elmenekült, próbálta a kirakó mozaikjait újabb és újabb módokon összeilleszteni, próbálta kideríteni, mi lehet a háttérben. Volt három elég erős nyoma, és egyetlen igazi akadálya volt annak, hogy kiderítse, mi az összefüggés.

Ez volt az, ami miatt elhaladt a lepukkant sövény mellett, a rikító színűre festett kunyhóig. Megkopogtatta az ajtót kesztyűs kezével, és megigazította a vékony bőrt, miközben várt. Eldobta már a régi kesztyűt: karmai teljesen átszakították az anyagát. Az újakat sem tervezte hosszú távra – olyasmi volt, mintha óvszert akart volna húzni egy slagra –, de jelenleg megfeleltek.

Nem kapott választ, ezért újra kopogott. Későre járt már; az újhold mozgásából Beckett úgy hajnali egyet saccolt. De tudta, hogy a nő ébren lesz; amolyan éjszakai bagoly volt. Biztos hátul van a műhelyben.

Néhány másodperc múlva kinyílt a nehéz faajtó, és egy nő roskadt neki, mintha megrázkódtatás érte volna.

– Nocsak, ki van itt! – mondta, kezével a mellkasán. – Gyere be, Beckett!

Megengedett magának egy mosolyt, és belépett az otthonos nappaliba, miközben megjegyezte, hogy legutóbbi látogatása óta újabb mütyürök jelentek meg benne.

– Hogy vagy, Nola?

– Ugyanúgy – mondta a nő, és becsapta az ajtót. – Az elmúlt években nem nagyon ugráltam. Az évezred mindenféle szart felkavart; megtettem, amit tudtam, hogy kimaradjak belőle.

– Gondoltam, hogy ezt teszed. Az óvatosság mindig is jellemző volt rád. Még azt is elképzeltem volna, hogy csendesebb helyre költözöl.

A nő megvonta az egyik vállát, és a másikkal a ház vége felé mutatott.

– Menjünk hátra. Nem, úgy döntöttem, ha itt éltem le ötven évet, akkor már letelepedtem. Ha eljön a világvége, legalább ott leszek, ahol kényelmesen bevárhatom.

Nola Spier nem sokkal nézett ki idősebbnek negyvennél, de Beckett tudta, majdnem a duplája volt ennek. Ez nem lett volna különös, ha vámpír lett volna, de halandó volt. Legalábbis amennyire ő meg tudta állapítani. Akkor találkozott vele az 1930-as években, amikor egy olyan drog után nyomozott, amely állítólag képessé tette a használóját arra, hogy kiterjessze a tudatát, és hozzáférjen a faji emlékezethez. (Nem tette.) Akkoriban Nola egyike volt a sok árvának, aki megpróbált valahogy megélni a depresszió idején. Hatalmas szeme és angyali arca felkeltette egy bizonyos Fortis Spier figyelmét, aki rendelkezett némi misztikus képességgel. A szárnyai alá vette, bár a szándékai inkább voltak önzőek, mint emberbarátiak. Nola azonban igencsak képesnek bizonyult arra, hogy ellenálljon az idősebb férfi közeledéseinek. Az, ami újabb működésképtelen kapcsolatnak ígérkezett meglepő módon harmonikus párkapcsolatba és szerelembe torkollt. Amikor húsz évvel később arra járt Beckett, hogy információt gyűjtsön a helyi okkult helyzetről, Nolából szép, magabiztos nő lett, aki legalább annyira rajongott az idősödő Fortisért, mint amennyire az dédelgette őt. Csak a férje halála után fedte fel Nola, mennyire tehetséges volt a misztikus képességek terén; addig nem akarta felfedni teljes tehetségét, nehogy megbántsa Fortist.

Beckett tudott a világban elszórtan működő különféle varázslótestvériségekről, de amennyire tehette, távol maradt tőlük. Babonás és szűk látókörű bandák voltak, ellentmondásosság és képmutatás terén pedig vetekedtek a vámpírokkal. Jobban szerette a magányos farkasokat, akik olyanok voltak, mint ő; része volt a világnak, de maga választotta meg az útirányát.

Az igazi kilétét elrejtette legtöbbjük elől, bár feltételezte, hogy a kapcsolatainak a komoly hányada legalább gyanítja, micsoda is ő valójában. Kiábrándítónak találta volna, ha nem így van; igyekezett olyanokkal dolgozni, akik figyelmesek voltak, és diszkrétek. Nem várt tőlük sem kevesebbet. Tudta, hogy Nola Spier ismeri a titkát, mint ahogy ő is tudta, hogy Nola sokkal hatalmasabb varázsló, mint amit állít magáról. Nola sosem zavartatta magát a társaságában, és mindig jó beszélgetőpartner volt, úgyhogy megtartották azt a látszatot, hogy egyikük sem ért igazán az okkultizmushoz. Azzal az aprósággal, hogy közben évtizedek teltek el, és Beckett semmit sem változott, és Nola sem sokat, nem foglalkoztak. Elszigetelt életében üdítő változatosság volt, hogy valakivel nem kellett a szokásos társadalmi konvenciókat végigjátszani.

Nola műhelye elfoglalta majdnem a kunyhó felét. Hosszú, téglalap alakú szoba volt, tele könyvekkel, csuprokkal, ruhákkal, különféle eszközökkel és mindenféle furcsasággal. Olyan volt, mint egy filmstúdió kelléktára, amelyen egy ciklon söpört végig. A nő nekidőlt az egyik telepakolt pultnak, és nem kínálta hellyel Beckettet – úgysem volt ülésre alkalmas hely, ami ne lett volna telepakolva dobozokkal meg papírokkal –, és kíváncsian nézett rá.

– Nos, nem úgy nézel ki, mint aki csevegni akar.

– Most nem – válaszolt Beckett, és elhallgatott, ahogy egy hatalmas szétvágott állati koponyára esett a pillantása. – Új felfedezés?

– Új vétel. Egy fickó Texasban azt állítja, vérfarkasé.

– Azt állítja?

Megvonta a vállát, és rámutatott néhány pontra.

– Valami fura a fogakkal és a szemüreggel. Majd csak rájövök.

– Érdekel, mire jutsz. – Beckettet lenyűgözte, amit látott, de ahogy Nola is mondta, nem volt itt az ideje a likantróp testfelépítésről csevegni. – Szükségem van a szolgáltatásodra. Egy amulett kellene.

– Tényleg? Az nem az erősségem, tudod.

– Jobb vagy, mint amit állítasz magadról. És nyitottabb vagy az ilyesmiben, mint bárki, akit most megkérhetnék.

– Ja, engem könnyű. Az idő a lényeg? A pénzről tudom, hogy nem az. – Mindketten mosolyogtak. Egyiküknek sem számított sokat a pénz; ehelyett szívességekben kereskedtek. Beckett vezetett eggyel vagy kettővel, úgyhogy nem kételkedett benne, hogy Nola segíteni fog – még egy ok, amiért hozzá jött.

– Az idő fontos, de nem lényeges – mondta, és közelebb lépett, hogy szemügyre vehessen egy kémcsőben bugyogó fényes zöldes folyadékot, amelynek a közelében semmiféle látható hőforrás nem volt. – Minél hamarabb, annál jobb, de örülnék, ha két héten belül meglenne.

– Elmondom, kivitelezhető-e, ha elmondod, mire lenne szükséged – bólintott Nola.

– Egyszerű. Láthatatlanságra.

* * *

Beckettnek nem tényleges láthatatlanságra volt szüksége, de valami hasonlót akart. El kellett rejtenie a pszichikus jelenlétét, hogy észrevétlen maradhasson a természetfeletti érzékek számára. Így elkerülhetné a hatalmas lény figyelmét, akivel akkor találkozott, amikor William Decorah nyomát követte. Akármi volt is az – gyanította, hogy „Sápadt Farkas” –, rendelkezett egyfajta befolyással a város felett. Csak egy megérzés volt, de régóta jobban bízott már a megérzéseiben, mint az eszében. Nem állt szándékában szolgaságába esni, de a másik lehetőség az volt, hogy sosem térhet vissza Chicagóba… és még így sem lehetett benne biztos, hogy nem éri el akárhol bujkáljon is. Talán annyiban is hagyta volna, de le akarta tolni Hálid és Kritiasz gyanakvó állításait a torkukon. Ehhez azonban meg kellett tudnia, mi volt az igazság ezek mögött a vadászok mögött, és mi lehetett a kapcsolatuk ezzel az erővel.

Nola hallgatott, ahogy Beckett leírta, mire lenne szüksége. Nem jegyzetelt, de ez nem aggasztotta Beckettet. A műhely rendezetlenségével szöges ellentétben Nola Spier elméje maga volt a csodálatos rend. Elraktározta minden egyes szavát, és gondolatban már a megvalósításon dolgozott.

– Ez a fajta dolog nehezebb, mint azt hinnéd – mondta, amikor befejezte. – Nem tudom csak úgy egyszerűen kikapcsolni az aurádat. Ez hivalkodó űrt csinálna, és ugyan senki sem tudná, hogy te vagy az, de mindenki tudná, hogy van ott valami.

– Ezt gyanítottam. A legjobb az lenne, ha… bele tudnék olvadni a környezetembe.

– Mint a megszokott zörej? Olyasmi, amit mindig hallunk, de nem figyelünk oda rá?

– Olyasmi.

– Lehetséges, de még sohasem próbáltam. Nem tudom, sikerül-e egy hét alatt megcsinálni. – Nola elgondolkodóan biggyesztette le az ajkát. – Mi lenne, ha úgy néznél ki, mint valaki más?

– Hmm. Mintha valaki más lennék, vagy egy általános pszichikai profil?

– Az utóbbi. Az első túl nehéz lenne. Rá kellene éreznem az aurádra, és hogy ki akarnál lenni, és ehhez most nem hinném, hogy sok kedved lenne.

Beckett felvonta a szemöldökét.

– Nem, tényleg nem. Ha ezt tudod csak megcsinálni, akkor legyen ez.

Nola oldalra döntötte a fejét, szeme ide-oda járt, ahogy számba vette a változókat.

– Rendben. Nos… szükségem van három vagy négy napra. Meg kell szereznem a megfelelő alapanyagokat, ki kell próbálnom mindent, satöbbi. Gondolod, hogy a hét végén el tudod foglalni magad valamivel?

– Ez nem okozhat gondot.

* * *

Beckett a sivatagba indult, hogy elüsse az időt. Nem érdekelték a nagyvárosok, és Los Angeles egyike volt a legnagyobbaknak. Belegondolt, hogy kinyomoz valamit, amíg itt van, de a chicagói kudarc után nem sok kedve volt a rejtélyekhez. Ahogy megoldotta az ottaniakat, tovább állhat. Néhány éjszakán keresztül tartó nyúl- és prérikutya-vadászat után visszatért Los Angelesbe, és el kellett ismernie, rossz hangulata volt – úgy érezte magát, mint akit szégyenszemre megfutamítottak. Nem kellett volna szégyenkeznie azért, mert elmenekült egy nálánál jóval erősebb lény elől, de attól még bosszankodott rajta. Nola amulettje legalább ad neki egy esélyt, hogy változtasson ezen.

A következő hétfőn osont vissza Nola házába, állati vértől jóllakottan, és fel volt dobva a szabad vágtázástól. Az ajtót nyitó tüsi vörös hajú csajon meglepődött, mire kapcsolt, hogy Nola az.

A nő nem láthatta a Beckett szemét a napszemüvegtől, de ismerte már annyira a férfit, hogy észrevegye a meglepetést jelző jeleket – a szemöldök enyhe felvonását, a szája görbülését.

– Tetszik? – kérdezte, és beletúrt a rövid vörös hajba. – Korábban végeztem, mint reméltem, úgyhogy befestettem a hajam.

– Természetellenesen élénk – mondta, ámultan ingatva a fejét. – De megragadja a figyelmet.

– Ezt bóknak veszem. Gyere be; megmutatom, mire jutottam.

A műhelyben olyan rendetlenség uralkodott, mint a múltkor, de Beckett éles látása felismerte, hogy a dolgok nagy része arrébb került, mintha új, mozgalmas rendezetlenség kialakítása lett volna a cél. Nola egy munkapadhoz vezette a helyiség közepénél. Fél tucat díszes süteményestálka, egy törött egérfogó, felismerhetetlen szárított hús, egy átlátszó tasakocska fehér golyócskákkal, egy köteg nád és toll, egy sereg különféle folyadékokkal teli apró üvegedény, melynek egy zsírkőlap takarta a felszínét. A többi furcsaság a peremekre lett tolva, ami a kövön olyasmit hozott létre, ami Nola Spier házában ritkaságszámba ment: egy kis helyet.

A kő közepén egy díszes ezüst karperec feküdt, kettős kialakítása lebilincselő részletességű mintázatot tartalmazott. Néhány opálos kő lett a közepébe fogva, és kövek díszítették a karperec vékonyabb szárát is. A tárgy vonzó volt a maga New Age-es módján; nem olyasmi volt, amit Beckett magától felvett volna, de hát ő amúgy sem volt az az ékszerhordós fajta.

– Karperecet készítettem, mert feltűnt, hogy nyakláncod már van – magyarázta Nola. Beckett majdnem el is felejtette már Augustus ujját. A pólója alatt lógott, és csak néha-néha moccant meg ilyen messze Chicagótól. – Nem számít; csinálhattam volna fejpántot is akár. Az számít, hogy mit tud, igaz?

– Igaz. – Beckett felemelte a karperecet, és a megmunkálását tanulmányozza.

– Ne tévesszenek meg a drága alapanyagok – mondta Nola.

– Nem tart egy-két hónapnál tovább.

– Azt mondtad, hogy korábban végeztél. Miért nem töltöttél vele több időt, hogy hosszabb élettartamot kölcsönözz neki?

– Ez nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy „még egy napot dolgozom, és hozzácsapok még hat hónap hatóidőt” típusú dolog. – Nola megvonta a vállát, belenyúlt a műanyag zacskóba, és egy fehér golyóbist hajított a szájába. Rágása jellegzetes hangzást kölcsönzött a szavainak. – Joghurtos mogyoró. Kérsz? Nem? Visszatérve a kérdésre: ez inkább nagyságrendekkel működik. Ha azt akartam volna, hogy annyi ideig tartson, ameddig szeretnéd, akkor egy-két nap nem számított volna. Küldtem neked szombaton egy e-mailt, amelyben elmagyaráztam, hogy működik, és hogy akarod-e hogy többet dolgozzak vele. Mivel nem válaszoltál, feltételeztem, hogy nem akarod, és befejeztem.

– Rendben, jó lesz így. Nem tudtam, milyen korlátok között kell dolgoznod.

– Oké, rendben. Ahogy mondtam, működik, és nagyjából azt is csinálja, amit kell. – Bekapott még pár joghurtgolyócskát, és a csípőjével az asztalnak dőlt, miközben alkotása korlátait ecsetelte. – Amit a kezedben tartasz, az leginkább egyfajta pszichikai fehérzaj-generátor. Úgy takarja el az aurádat, hogy véletlenszerű hullámokat gerjeszt, amelyek kiterjednek a környezetedre is. Úgygondoltam, hogy a peremek menti disszipáció a legjobb módszer, az elrejtésedre – olyan, mint az egyenetlenség a padlóban. Ha csak ránézel, nem tűnik fel, de ha zártabb térben vizsgálod… – Nola seprő és négyzetes mozdulatokat tett – azonnal szembetűnik.

Beckett bólintott.

– Ha konkrét pereme lett volna, akkor maga a jel lett volna feltűnő, még ha el is takarta volna az aurámat.

– Igen, ezt mondtam.

– Akkor a disszipáció nem korlátozódik rám, igaz?

Nola megrázta a fejét, közben igyekezett nyelni.

– Nem. Most elég közel vagyunk hozzá mindketten, és így mindkettőnket elrejt. Nem tudom, mekkora lehet a hatótávolsága, nagyjából egy méter. Azonban – folytatta, és elgondolkodva lebiggyesztette vörös ajkait – minél erősebb az aura, annál nehezebb elrejteni. Neked elvileg működnie kell; úgy kalibráltam, hogy engem kétszer el tudjon rejteni. Lehetne száz macska a zsebedben, és senkinek nem tűnne fel – pszichikailag, persze. De valaki vagy valami – egy nagyobb ereklye, vagy ki tudja, mi? – erősebb aurával áthatol rajta. Nehezebb ugyan behatárolni, de észrevehető.

Beckett felemelte a karperecet, majd a bal kezére csúsztatta. A fém hűvös érintése furcsa érzés volt szobahőmérsékletűre melegedett testén.

– Jó lesz, Nola. Jövök neked eggyel.

– Tényleg? – széles vigyor terült szét az arcán, a szeme körül és a szája sarkában megjelenő ráncok valódi korához képest fele annyi idős nőt idéztek. – És én még azt hittem, most vagyunk kvittek.

Beckett visszamosolygott.

– Csak egy kifejezés volt.

* * *

Beckett azonnal vissza akart térni Chicagóba, de az éjszakának már vége volt. Az indulást másnapra halasztotta, és Nola telefonja segítségével jegyet foglalt a LAX-tól az O’Hare-ig a következő estére. Más körülmények között a saját jól bevált módján utazott volna vissza, lábon, és nem zavarta volna, mikor érkezik meg. Most azonban a karperec védelme cselekvésre sarkallta, és visszavágyódott a dolgok sűrűjébe. Farkasként vágtatva napokig tartana az út, a repülő pedig néhány óra alatt odaér. Nem volt oda a repüléstől – az ember alkotta alkalmatosságokban legalábbis –, de annak is megvoltak az előnyei.

Az ilyen alkalmakra volt egy régi útlevele és egy hitelkártyája a zsebében. A hitelkártya feltalálása hatalmas segítség volt egy hozzá hasonló számára, aki nem törődött a pénzzel. Az évszázadok során hatalmas vagyont halmozott fel, de világjáró, éjjeli életstílusa megnehezítette a pénz felvételét. Egy kis, magánkézben lévő svájci banknál vezetett számlát, amely kezelte a vagyonát, küldött neki pénzt, ha szüksége volt rá, és fedezetet nyújtott a hitelkártyájának. Elég kevés energiájába került, és megspórolta neki a számlák és a papírmunka vesződségeit.

Tervezgetés közben belegondolt, mit mondott neki Nola az e-maillel kapcsolatban. Ez volt a másik hatalmas találmány, és így kommunikált azokkal, akikkel nem találkozott személyesen. Az üzenet addig vár a levélládájában, amíg nem jut számítógépközeibe. De amíg a napok vagy hetek nem sokat számítottak egy halhatatlan esetében, voltak alkalmak, amikor fontos volt a gyorsaság. Fontolgatta, hogy vegyen egy kis laptopot, de nem tudta igazán elképzelni, ahogy folyamatosan magával cipeli. Ezenkívül mi történne vele, ha farkas- vagy denevéralakot kellene öltenie? Talán semmivé válna a többi tartozékhoz hasonlóan, de az is lehet, hogy túl nagy lenne a természetfeletti átváltozáshoz. Talán jobb lenne egy olyan kompakt mobiltelefon – vagy egy még újabb, műholdas technológián alapuló. Abban volt ráció; a bank állná a számlákat, és még a vadonban is használhatná. Érdemes utánajárni. Intézett még egy hívást, ezúttal Genfbe; mivel ott éppen délelőtt tíz óra múlt, azonnal kapcsolták Manfred Von Reishez, aki a Witz-Kohn banknál kezelte a pénzügyeit. Egy ötperces francia nyelvű beszélgetés után Von Reis megígérte, hogy utánanéz a műholdas technológiának, beleértve a csúcsmodellek költségeit és az egyéb lehetőségeket. Egy héten belül e-mailben teljes helyzetértékelést küld.

Beckett elköszönt Nolától, és kisurrant, hogy keressen még valami harapnivalót napfelkelte előtt. Holnap ilyenkor már Chicagóban lesz, és ennyivel közelebb hozzá, hogy megtalálja a válaszokat, amelyeket keres.